- Hm? Ja, igen... de én majd alszom a nappaliban. Kihúzhatos a kanapé – vakarja a tarkóját zavartan.
- Aludjak a szobádban? – még mindig suttogok. Ez az egész olyan... zavarbaejtő. Óvatosan bólint, majd elkezd magyarázkodni, hogy lecserélte az ágyneműt... Szerintem ezt valami megnyugtatásnak szánta. Körbevezet a lakásban. Az egészben az a jellegzetes ChunJi-illat terjeng, amit bár nem ismerek régóta, nagyon tetszik. Az egész lakás a zöld és a kék árnyalataiban pompázik. Leginkább a világosabbakban. – Én holnap korán megyek dolgozni, de átjön az egyik haverom, ChangJo. Majd ő segít – mosolyodik el. – És 4 után én is itt leszek – érinti meg a fejem búbját, majd óvatosan megsimogatja. Érzem, hogy pír szökik az arcomba. Miért csinál ilyen zavarbaejtő dolgokat? Arcomat látva felnevet. Aha, szóval élvezi, hogy zavarba hoz. Leteszi bőröndömet a világos barna, fa komód elé, én pedig rá a táskámat.
- Hol dolgozol? – fordulok felé.
- Egy kávézóban – felel. Vajon itt is vannak egyenruhák, mint Japánban? Mármint a kávézóban.
- Na és... van egyenruhád? – dadogom lehajtott fejjel.
- Igen – kuncog. ChunJi egyenruhában. ChunJi... egyenruhában. Mire észbekapok, a szőke fiú már nem áll előttem. Körülnézek a szobában, de nincs sehol. Ekkor sercegést hallok. Elindulok a hang irányába, és a konyhában állok meg. A festett szőke, barna, nálam jóval magasabb fiú a tűzhely fölé görnyedve fürkészi a serpenyőt.
- Tudsz főzni? – kérdezem tágra nyílt szemekkel. Mosolyogva bólint. Hihetetlen, mennyit mosolyog.
- Muszáj volt megtanulnom. Először egyáltalán nem akartam, de végül is megszerettem – egy pillanatra sem fordul felém, tekintetét végig a sercegő serpenyőn tartja. Lassan közelebb lépek hozzá. Palacsintát csinál. A hasam megkordul, már csak a látványától is. Sóhajtok egy mélyet, majd a padlót kezdem fürkészni. 16 órája nem ettem semmit... - Éhes vagy? - kérdésére felkapom a fejem, és egy vigyor terül el az arcomon. Megkér, hogy üljek le az asztalhoz. Szófogadó jókislány vagyok, szóval engeledmeskedem neki.
- Biztos jó ez így? Mégis csak a te lakásod... – teszem fel huszadjára is ugyanazt a kérdést.
- Igen. És nem változik meg a véleményem – mosolyog fáradtan. - Jó éjszakát - köszön el. Épp indulna ki a nappaliba, de hirtelen felindulásból keze után kapok. Felvont szemöldökökkel mered rám. Zavartan elfordítom a fejem.
- I-izé... a-aludj velem! – nyögöm be. Még én is meglepődök saját magamon. Hogy kérhettem ilyet?! – F-felejtsd el... – magyarázkodom.
- Aludjak veled? – ismételgeti kikerekedett szemekkel.
- Ne tégy úgy, mintha nem hallottad és fogtad volna fel... – sóhajtom kissé idegesen. ChunJi elmosolyodik.
- Akkor ne? – húzza az agyam. Rápillantok. Tényleg velem fog aludni? Beljebb csúszok az ágyon, ő pedig lefekszik mellém.
- I-idióta! – emelem fel a hangom. A szőkeség nem sértődik meg. Magára húzza a takarót, és felém fordul. Gyengéden puszit lehel az arcomra, én pedig a lábujjam tövéig elvörösödök.
- Jó éjszakát, Karina – állandóan mosolyog. Várjunk csak... Az igazi nevemen szólított!
- Neked is... Chan Hee – olyan fura ezt kimondani. De a Karinát még furcsább volt hallani. Ritkán szólítanak az igazi nevemen. Lehet azért, mert megtiltottam. Utálom a nevem. A Koizumi sokkal jobban tetszik. Végülis... a Karina japánul Koizumi.
- Hol dolgozol? – fordulok felé.
- Egy kávézóban – felel. Vajon itt is vannak egyenruhák, mint Japánban? Mármint a kávézóban.
- Na és... van egyenruhád? – dadogom lehajtott fejjel.
- Igen – kuncog. ChunJi egyenruhában. ChunJi... egyenruhában. Mire észbekapok, a szőke fiú már nem áll előttem. Körülnézek a szobában, de nincs sehol. Ekkor sercegést hallok. Elindulok a hang irányába, és a konyhában állok meg. A festett szőke, barna, nálam jóval magasabb fiú a tűzhely fölé görnyedve fürkészi a serpenyőt.
- Tudsz főzni? – kérdezem tágra nyílt szemekkel. Mosolyogva bólint. Hihetetlen, mennyit mosolyog.
- Muszáj volt megtanulnom. Először egyáltalán nem akartam, de végül is megszerettem – egy pillanatra sem fordul felém, tekintetét végig a sercegő serpenyőn tartja. Lassan közelebb lépek hozzá. Palacsintát csinál. A hasam megkordul, már csak a látványától is. Sóhajtok egy mélyet, majd a padlót kezdem fürkészni. 16 órája nem ettem semmit... - Éhes vagy? - kérdésére felkapom a fejem, és egy vigyor terül el az arcomon. Megkér, hogy üljek le az asztalhoz. Szófogadó jókislány vagyok, szóval engeledmeskedem neki.
- Biztos jó ez így? Mégis csak a te lakásod... – teszem fel huszadjára is ugyanazt a kérdést.
- Igen. És nem változik meg a véleményem – mosolyog fáradtan. - Jó éjszakát - köszön el. Épp indulna ki a nappaliba, de hirtelen felindulásból keze után kapok. Felvont szemöldökökkel mered rám. Zavartan elfordítom a fejem.
- I-izé... a-aludj velem! – nyögöm be. Még én is meglepődök saját magamon. Hogy kérhettem ilyet?! – F-felejtsd el... – magyarázkodom.
- Aludjak veled? – ismételgeti kikerekedett szemekkel.
- Ne tégy úgy, mintha nem hallottad és fogtad volna fel... – sóhajtom kissé idegesen. ChunJi elmosolyodik.
- Akkor ne? – húzza az agyam. Rápillantok. Tényleg velem fog aludni? Beljebb csúszok az ágyon, ő pedig lefekszik mellém.
- I-idióta! – emelem fel a hangom. A szőkeség nem sértődik meg. Magára húzza a takarót, és felém fordul. Gyengéden puszit lehel az arcomra, én pedig a lábujjam tövéig elvörösödök.
- Jó éjszakát, Karina – állandóan mosolyog. Várjunk csak... Az igazi nevemen szólított!
- Neked is... Chan Hee – olyan fura ezt kimondani. De a Karinát még furcsább volt hallani. Ritkán szólítanak az igazi nevemen. Lehet azért, mert megtiltottam. Utálom a nevem. A Koizumi sokkal jobban tetszik. Végülis... a Karina japánul Koizumi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése