- Koizumi! - integet vadul a tőlem körülbelül 10 méterre álló ChunJi. Arcán hatalmas vigyor húzódik. Felrántom a vállamon a táskámat, bőröndömet magam mellé rántom, és mosolyogva hozzásietek. Mikor mellé érek szorosan átölel.
- ChunJi - fúrom fejem a mellkasába. Olyan jó illata van. Kár, hogy ezt Magyarországon webkamerán keresztül nem éreztem. Pár perc után elengedjük egymást, és belenézünk egymás szemébe, még mindig mosolyogva. - Biztos nálad lakhatok egy ideig? - húzom el a számat. A szőke fiú sóhajt egy mélyet, majd válaszol.
- Igen. Hiába kérdezed meg 20 milliószor, akkor sem változik a véleményem. Viszem a bőröndöd - veszi ki kezeim közül a legnagyobb cuccomat. Elképesztő, milyen kedves. El sem hiszem, hogy itt vagyok, álmaim - egyik - városában, Szöulban! Ráadásul itt fogok élni. Illetve... már itt élek. Boldogan nézegetem az épületeket, embereket. A legtöbb járókelő alaposan végigmért, furcsállva pillantgattak rám. Kezdek frászt kapni tőlük. - Csak azért bámulnak, mert ritkán látnak ilyen sápadt, szőke, nagy kék szemű lányt - magyarázza ChunJi.
- Most megsértődhetnék a sápadt miatt, de fölösleges lenne, és fáradt is vagyok hozzá. Hülye időzóna átállas vagy mi... - dünnyögöm, majd ásítok egy nagyobbat. A mellettem sétáló fiú nevet egy aprót. Negyed órás séta után végül megérkezünk a házhoz, amiben lakik. Beüti a kódot a kaputelefonba, majd az ajtó hangos zümmögéssel jelzi, kinyílt. ChunJi meglöki az ajtót, és beérünk a lépcsőházba. Egy lifttel találjuk szembe magunkat.
- Ez tíz emeletes ház? - suttogom erőtlenül, mire bólint. - És te hányadikon is laksz? - kérdezem félve.
- Tizediken - áll meg a lift előtt, ami kinyílik. Óvatosan mellélépek, egy szó nélkül. Utálom a lifteket, ráadásul tériszonyom és klausztrofóbiám van. Bezáródik az ajtó. A félelem úrrá lesz rajtam. Na és ha leszakad? Vagy megáll? Óvatosan belekapaszkodok ChunJi kabátjába. Kérdőn pillant rám.
- Izé... klausztrofóbiám és tériszonyom van... - dadogom lehajtott, vörös fejjel. A fiú közelebb húz magához, és gyengéden megszorítja a kezem. Felnézek rá - a 154 centimmel nem nehéz -, majd elmosolyodik. Mikor webkameráztunk, akkor is állandóan mosolygott. Még életemben nem találkoztam ilyen vidám, energikus emberrel. Igazából ő az egyetlen ember, akiben tényleg megbízom. De nem szeretem. Mármint... bármit megtennék érte, de csak úgy szeretem, mintha a bátyám lenne. Nem érzek iránta semmi mást. De ha mégis, nem tudok róla. Még soha nem voltam szerelmes, senkibe. Nem mintha hiányozna. Pár perc után végül kiszállunk a liftből. Fellélegezve lépek ki abból a szűk helységből.
- Na, túlélted? - mosolyog ChunJi. Érzem, hogy elpirulok. Meg szeretném köszönni, de nem tudom mit. Annak meg úgy sok értelme nem lenne... Megállunk egy ajtó előtt. Előveszi kulcsát, majd behelyezi a zárba. Elforgatja, és az ajtó kattanással jelzi, nyitva van. Lenyomja a kilincset, odébb áll az útból, és int, hogy menjek. Belépek a lakásba. Az előszoba zöld színben pompázik. Körbevezet a lakásban. Bár tényleg nem nagy, szép.
- Csak egy szoba van... - suttogom magam elé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése