Második

zene

- Hm? Ja, igen... de én majd alszom a nappaliban. Kihúzhatos a kanapé – vakarja a tarkóját zavartan. 

- Aludjak a szobádban? – még mindig suttogok. Ez az egész olyan... zavarbaejtő. Óvatosan bólint, majd elkezd magyarázkodni, hogy lecserélte az ágyneműt... Szerintem ezt valami megnyugtatásnak szánta. Körbevezet a lakásban. Az egészben az a jellegzetes ChunJi-illat terjeng, amit bár nem ismerek régóta, nagyon tetszik. Az egész lakás a zöld és a kék árnyalataiban pompázik. Leginkább a világosabbakban. – Én holnap korán megyek dolgozni, de átjön az egyik haverom, ChangJo. Majd ő segít – mosolyodik el. – És 4 után én is itt leszek – érinti meg a fejem búbját, majd óvatosan megsimogatja. Érzem, hogy pír szökik az arcomba. Miért csinál ilyen zavarbaejtő dolgokat? Arcomat látva felnevet. Aha, szóval élvezi, hogy zavarba hoz. Leteszi bőröndömet a világos barna, fa komód elé, én pedig rá a táskámat.
- Hol dolgozol? – fordulok felé.
- Egy kávézóban – felel. Vajon itt is vannak egyenruhák, mint Japánban? Mármint a kávézóban.
- Na és... van egyenruhád? – dadogom lehajtott fejjel.
- Igen – kuncog. ChunJi egyenruhában. ChunJi... egyenruhában. Mire észbekapok, a szőke fiú már nem áll előttem. Körülnézek a szobában, de nincs sehol. Ekkor sercegést hallok. Elindulok a hang irányába, és a konyhában állok meg. A festett szőke, barna, nálam jóval magasabb fiú a tűzhely fölé görnyedve fürkészi a serpenyőt.
- Tudsz főzni? – kérdezem tágra nyílt szemekkel. Mosolyogva bólint. Hihetetlen, mennyit mosolyog.
- Muszáj volt megtanulnom. Először egyáltalán nem akartam, de végül is megszerettem – egy pillanatra sem fordul felém, tekintetét végig a sercegő serpenyőn tartja. Lassan közelebb lépek hozzá. Palacsintát csinál. A hasam megkordul, már csak a látványától is. Sóhajtok egy mélyet, majd a padlót kezdem fürkészni. 16 órája nem ettem semmit... - Éhes vagy? - kérdésére felkapom a fejem, és egy vigyor terül el az arcomon. Megkér, hogy üljek le az asztalhoz. Szófogadó jókislány vagyok, szóval engeledmeskedem neki.


- Biztos jó ez így? Mégis csak a te lakásod... – teszem fel huszadjára is ugyanazt a kérdést.
- Igen. És nem változik meg a véleményem – mosolyog fáradtan. - Jó éjszakát - köszön el. Épp indulna ki a nappaliba, de hirtelen felindulásból keze után kapok. Felvont szemöldökökkel mered rám. Zavartan elfordítom a fejem.
- I-izé... a-aludj velem! – nyögöm be. Még én is meglepődök saját magamon. Hogy kérhettem ilyet?! – F-felejtsd el... – magyarázkodom.
- Aludjak veled? – ismételgeti kikerekedett szemekkel.
- Ne tégy úgy, mintha nem hallottad és fogtad volna fel... – sóhajtom kissé idegesen. ChunJi elmosolyodik.
- Akkor ne? – húzza az agyam. Rápillantok. Tényleg velem fog aludni? Beljebb csúszok az ágyon, ő pedig lefekszik mellém.
- I-idióta! – emelem fel a hangom. A szőkeség nem sértődik meg. Magára húzza a takarót, és felém fordul. Gyengéden puszit lehel az arcomra, én pedig a lábujjam tövéig elvörösödök.
- Jó éjszakát, Karina – állandóan mosolyog. Várjunk csak... Az igazi nevemen szólított!
- Neked is... Chan Hee – olyan fura ezt kimondani. De a Karinát még furcsább volt hallani. Ritkán szólítanak az igazi nevemen. Lehet azért, mert megtiltottam. Utálom a nevem. A Koizumi sokkal jobban tetszik. Végülis... a Karina japánul Koizumi.

Első

zene

- Koizumi! - integet vadul a tőlem körülbelül 10 méterre álló ChunJi. Arcán hatalmas vigyor húzódik. Felrántom a vállamon a táskámat, bőröndömet magam mellé rántom, és mosolyogva hozzásietek. Mikor mellé érek szorosan átölel.
- ChunJi - fúrom fejem a mellkasába. Olyan jó illata van. Kár, hogy ezt Magyarországon webkamerán keresztül nem éreztem. Pár perc után elengedjük egymást, és belenézünk egymás szemébe, még mindig mosolyogva. - Biztos nálad lakhatok egy ideig? - húzom el a számat. A szőke fiú sóhajt egy mélyet, majd válaszol.
- Igen. Hiába kérdezed meg 20 milliószor, akkor sem változik a véleményem. Viszem a bőröndöd - veszi ki kezeim közül a legnagyobb cuccomat. Elképesztő, milyen kedves. El sem hiszem, hogy itt vagyok, álmaim - egyik - városában, Szöulban! Ráadásul itt fogok élni. Illetve... már itt élek. Boldogan nézegetem az épületeket, embereket. A legtöbb járókelő alaposan végigmért, furcsállva pillantgattak rám. Kezdek frászt kapni tőlük. - Csak azért bámulnak, mert ritkán látnak ilyen sápadt, szőke, nagy kék szemű lányt - magyarázza ChunJi.
- Most megsértődhetnék a sápadt miatt, de fölösleges lenne, és fáradt is vagyok hozzá. Hülye időzóna átállas vagy mi... - dünnyögöm, majd ásítok egy nagyobbat. A mellettem sétáló fiú nevet egy aprót. Negyed órás séta után végül megérkezünk a házhoz, amiben lakik. Beüti a kódot a kaputelefonba, majd az ajtó hangos zümmögéssel jelzi, kinyílt. ChunJi meglöki az ajtót, és beérünk a lépcsőházba. Egy lifttel találjuk szembe magunkat.
- Ez tíz emeletes ház? - suttogom erőtlenül, mire bólint. - És te hányadikon is laksz? - kérdezem félve.
- Tizediken - áll meg a lift előtt, ami kinyílik. Óvatosan mellélépek, egy szó nélkül. Utálom a lifteket, ráadásul tériszonyom és klausztrofóbiám van. Bezáródik az ajtó. A félelem úrrá lesz rajtam. Na és ha leszakad? Vagy megáll? Óvatosan belekapaszkodok ChunJi kabátjába. Kérdőn pillant rám.
- Izé... klausztrofóbiám és tériszonyom van... - dadogom lehajtott, vörös fejjel. A fiú közelebb húz magához, és gyengéden megszorítja a kezem. Felnézek rá - a 154 centimmel nem nehéz -, majd elmosolyodik. Mikor webkameráztunk, akkor is állandóan mosolygott. Még életemben nem találkoztam ilyen vidám, energikus emberrel. Igazából ő az egyetlen ember, akiben tényleg megbízom. De nem szeretem. Mármint... bármit megtennék érte, de csak úgy szeretem, mintha a bátyám lenne. Nem érzek iránta semmi mást. De ha mégis, nem tudok róla. Még soha nem voltam szerelmes, senkibe. Nem mintha hiányozna. Pár perc után végül kiszállunk a liftből. Fellélegezve lépek ki abból a szűk helységből.
- Na, túlélted? - mosolyog ChunJi. Érzem, hogy elpirulok. Meg szeretném köszönni, de nem tudom mit. Annak meg úgy sok értelme nem lenne... Megállunk egy ajtó előtt. Előveszi kulcsát, majd behelyezi a zárba. Elforgatja, és az ajtó kattanással jelzi, nyitva van. Lenyomja a kilincset, odébb áll az útból, és int, hogy menjek. Belépek a lakásba. Az előszoba zöld színben pompázik. Körbevezet a lakásban. Bár tényleg nem nagy, szép.
- Csak egy szoba van... - suttogom magam elé.

Prológus

18 év után meguntam ezt az országot. Változtatni akartam. Évekkel ezelőtt elterveztem, én már pedig kijutok Dél-Koreába. 6 éve gyűjtöttem a repülőjegyre, és úgy mindenre. Az interneten megismerkedtem egy koreai fiúval, Lee Chan Hee-vel, de csak ChunJi-nak szólítja mindenki. Most 20 éves. Van állása, és saját lakása. Körülbelül 4 éve ismerem, és megengedte, hogy egy ideig meghúzzam magam nála, bár nem olyan nagy a lakása. Hónapokig kérleltem anyát, hogy engedjen el. Végül bevallotta, hogy ha a szavazáshoz elég érett vagyok, egyedül is tudok élni. Bár annak annyira nem örült, hogy Szöulban szeretnék egyedül élni... Minden miatt aggódni kezdett. A kommunikáció gondot okozhat, nem is ismerem azt a ChunJi gyereket, mégis csak egy másik kontinens... Anyanyelvi szinten beszélem az angolt, ráadásul koreaiul is tudok. Nagyon jól ismerem ChunJi-t. Ő majd segít eligazodni a városban, meg amúgy is. Már épp kezdtem feladni, amikor beleegyezett. És most, itt állok a szöuli reptéren, és ChunJi-t keresem.